Tudom, hogy néha nagyon bunkó, tapintatlan és lekezelő tudok lenni. Meg flegma. Sokszor a szüleimmel is, a barátommal, a barátaimmal. Ezt persze szeretném elkerülni, de hogyan viselkedjek normálisan, ha körülöttem is zűrzavar van?

Lehet csak az én osztályom olyan, hogy az a tipikus legalja kategória. Folyamatos szarkeverés, áskálódás a másik háta mögött, megjegyzések, leminősítés, összeugrasztás, amolyan dedó 12. osztály. Néha én is elborzadok, milyen undorító módon tudnak egy korosztálybeliek, osztálytársak viselkedni egymással.

Én azt a filozófiát vallom, hogy ha valami vagy valaki nem tetszik, akkor nem foglalkozok vele. Nem fogok lemondani azért egy osztályprogramot, mert megy egy ember, akit nem bírok. Ha nem vagyok rá kíváncsi nem beszélgetek vele, ennyi. Kerülöm a felesleges feszültségkeltést, nem generálok problémát, szimplán leszarom azt, akit nem bírok. És ez így van rendjén.

De. Vannak olyanok, akik 0/24 képesek mások életével, dolgaival foglakozni. Olyanokéval, akik számukra nem is fontosak. Csinálják a vitahelyzetet, a feszültséget, összeugrasztanak barátokat, és élvezik az általuk előszított vitát vagy veszekedést. Biztos nagy élmény lehet, ha valaki nagyon utálok én is szeretek keresztbe tenni neki, de nehogy már olyan emberek életét helyezzem előtérbe, akik rám nincsenek semmilyen hatással.

Nos ilyen körülmények között töltöm a mindennapjaimat, pontosabban a hétköznapokat. Általában gyomorgöcsöm van, amikor megint fel kell kelni hajnalban, hogy bemenjek az iskolámba, és elviselhetetlen emberek között töltsem a napom bizonyos részét. (Megjegyzem, nem minden osztálytársam ilyen, de mostanában a többség ((legalábbis a mi iskolánkban) ilyen). Ha tehetem inkább elkerülöm a társaságot, kizárom a tömeget. Legutóbb a tabló miatt volt óriási vita, repkedtek a megjegyzések, pedig a tabló egy olyan dolog, amit senki nem fog nézegetni 5 év múlva, és ha igen, biztosan nem azzal fog foglalkozni, hogy miért olyan színű a kép háttere amilyen.

Olyan mesteri szinten lehet túlbonyolítani dolgokat, hogy az számomra elképzelhetetlen. Szeretném megérteni, miért jó ilyen életstílust élni, de átvenni nem. Viszont, tekintve hogy ez vesz körül, rám is nagyon sok negatív tulajdonság átragad. Ez amolyan kezelhetetlen rossz, amit senki nem akar, mégis van.

Úgy gondolom, a mai világban nagyon nehéz úgy viselkedni, ahogyan az ember valójában szeretne. Nem a nevelésről van szó, hanem a környezetről. Mindenki rohad, senkinek nincs ideje arra, hogy normális keretek közt leüljön, és megbeszélje mi történt a másikkal hétvégén. A mindennapos feszültség, a kötelező dolgok annyira felidegesítik az embert, hogy nem tud normálisan beszélni a társával. Ezeket és még nagyon sok negatív tulajdonságot veszünk át egymástól, a magunkévá formáljuk őket, és nem csak magunknak, de másoknak is ártunk.

Továbbtanulási mizéria

Úgy gondolom, mint végzős tanuló jogom van hozzá, hogy átfogó ismereteimet átruházzam rátok is, feltéve, ha van olyan olvasó, aki még egyetemi továbbtanulás előtt áll. Próbáltam főbb pontokba összegyűjteni az általam fontosnak titulált dolgokat, szempontokat, persze ezek emberenként változnak. :D Néhol pro kontra érvet, életszerű példát is találtok. Remélem tudok segíteni valamennyit.

01....

Csak engem irritál rettentően, amikor valaki megjátssza magát, előadja, hogy ő a valaki, a teljesítmény persze nulla, és még rohadt gyerekes az illető?

Nos ez a jelenség fedte fel magát a gimiben. Soha nem értettem miért kell ok nélkül leminősíteni valakit, akiről kb annyit tud, hogy mi a neve. Tök ártatlan emberekbe köt bele, olyan dolgokba, akikhez köze sincsen, és mindezt azért, hogy a középpontban legyen. Nem lennék ennyire ellenséges ha nem egy exbarátomról lenne szó, de hát van elég más problémám, minthogy ilyen illetőkkel foglalkozzak vagy tartogassam őket az életemben. Arról nem is beszélve, hogy a tegnapi nap teljes egésze arról szólt, hogy az egyik osztálytársam vegyen neki virágot, mert nincs pasija és nem kap senkitől sem nőnap alkalmából. Hol élünk?

Én úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok alapja a bizalom és a kölcsönös tisztelet. Hogyan legyenek úgy barátai valakinek, ha egy rossz napon a barátait is feleslegesnek és nyomorultnak minősíti? Sajnos ezek az emberek nem veszik észre magukat, és majd csak akkor döbbennek rá, hogy mekkora hülyeség volt ahogy viselkedtek, amikor már késő lesz.

A kedvenc sztorim vele kapcsolatban, amikor meséltem a barátommal való kapcsolatomról, mert volt egy nézeteltérésünk. Teljesen normális dolog volt, nem vesztünk össze, csak nem értettünk egyet valamiben. Erre a válasz egyből az volt, hogy ha ezen össze tudtok veszni, hogy ott a picsába.

De kérdem én.

Miért egy olyan akar párkapcsolati tanácsot adni, akinek a leghosszabb kapcsolata nem volt 2 hónap, tapasztalt nulla? Nehogy már azt mondja nekem, hogy ez a 2 hónap egyenértékű 1 évvel. Teljesen más, ha egy probléma 1 hónap vagy 1 év után merül fel, legalábbis szerintem. Ahogyan az sem működik, hogy ha valakivel nem értek egyet abban, hogy mit együnk vacsorára, akkor szakítok vele.

Mindenesetre rohadt gyerekes a csaj, és senki nem érti mire veri magát, de azért valamennyire sajnálom is, ugyanis szépen egyesével marja el maga mellől az egykori barátait, többek közül engem is. Nem azt mondom, hogy én soha senkire nem tettem megjegyzést, vagy nem voltam meggondolatlan, de könyörgöm. Azért mégsem úgy viselkedek a számomra nem fontos személyekkel, mint a barátaimmal.

Amúgy meg nagyon jó kedvem van, itt a tavasz. Mondjuk reggel szakadt az eső, de nap végére már olyan szépen kitisztult az idő, hogy élmény volt kinézni az ablakon. A nőnapról meg annyit, hogy apukámtól kaptam rózsát, barátomtól pedig egy cserepes tulipánt. Imádom a tulipánt.

Kezd rendkívül nehézzé válni ez az érettségis dolog. Most tudatosult bennem, hogy összvissz két hónap van vissza, és még rengeteg tenni való van hátra. Többek között a tételkidolgozás.

Az emelt történelmes tételekkel egész jól haladok, talán 5 lehet vissza, viszont a magyar tételek még hátra vannak. Emellett gyakorolni matekra, angolozni, meg persze közösségi életet élni, nos, nem egy egyszerű művelet.

Mindig is olyan ember voltam, akinek szüksége volt a magányra. Vagyis arra, hogy leüljek akár napi fél órára, és átgondoljam a dolgaimat, a másokkal való kapcsolatomat, a teendőimet, stb. Mégis, ezek a személyes idők egyre jobban lecsökkennek, és néha teljesen kimaradnak a napi rutinból, ami elég sok feszültséget vonz maga után. Legalábbis számomra.

Nemrég vizsgáztam forgalmiból, de megbuktam. Mondjuk a barátaim többsége megbukott, és én ettől nem érzem magam kevesebbnek, viszont tény, hogy rohadt drága ez a vezetősdi. A mindenféle költségekkel, ilyen-olyan kezelési pótlék meg hasonlók miatt kb. 200.000 a végén az, hogy jogosítványt szerezzek. Mindenesetre annyira sok minden van, amivel foglalkoznom kell, a tételek, iskola, dolgozatok, koncert, ezek mellett annyira letörpül az, hogy én vizsgázzak. És nem érzem azt, hogy mások döntsék el, hogy mi az én fontossági sorrendem.

Továbbtanulási téren is megjelent ez a dolog, érdekes mindenki jobban tudta nálam, hogy mit kéne tanulnom. És az egyetlen ember, aki nem tudta, hogy pontosan mit akar, az én voltam :D.

Csak én vagyok olyan, aki már hétfő reggel várja a péntek estét, aztán mikor oda kerül sor, hulla fáradtan rogyok le az ágyra, és semmi életerőm nincs belevágni a péntek illetve szombat estébe?

Teljesen összefolynak a napok ebben a nagy érettségi-lázban. Folyamatosan dolgozom ki a tételeket, és észre se veszem, hogy milyen kevés idő van vissza májusig. Mindenesetre szépen haladok a dologgal, aztán majd kiderül, mi lett belőle.

Éppen ezért gondoltam arra, hogy ma egy kicsit a továbbtanulásról, gimnáziumról szeretnék mesélni.

Ami azt illeti, én teljesen bele voltam őrülve egy bizonyos egyetem egy bizonyos szakába. Már kb egy éve azt hajtom, kétszer voltam nyílt napon és Education is részt vettem, minden lényegi információt össze szedtem a szakról, és már mindenki tudta, hogy mit szeretnék tanulni. Pontosan. Mindenki tudta csak én nem. Az egyetem gyönyörű volt, talán az egyik legmodernebb az országban, és február 14-én jött a gond. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mégis milyen munkán lenne ha ott végzek, hol tudnék elhelyezkedni, stb. Oké, gimnázium utolsó évében elég érdekes kérdések, de ebből a szempontból fontosak voltak. Aztán rájöttem, hogy ha ott végzek esélyes, hogy Budapestre lennék korlátozva, amit nem szeretnék, és azt sem, hogy ugráltatva legyek. Mármint, hogy egyik helyről a másikra áthelyezve lenni. (? Ez így nagyon hülyén hangzik :D)

A jövőbeli életemről nincsenek nagy elképzelések, mindössze annyi, hogy a Balaton déli partján szeretnék élni, Zamárdi esetleg Balatonlelle a célállomás. Most sem lakok messzebb, kocsival kb 15 perc az út, de mégis, teljesen más élet van vidéken, a Balaton-parton, mint egy nagyobb városba. Arról nem is beszélve, hogy nyáron csodálatos az ottani élet, és nagyon boldog vagyok, hogy gyerekkorom során minden nyáron hetente mentünk a családommal, vagy barátokkal fürdeni.

Szóval, jelentkezési határidő előtti utolsó nap vettem egy páli-fordulatot, és teljesen megváltoztattam mindent, amit eddig megjelöltem. Első helyre a Budapesti Gazdasági Egyetem, Külkereskedelmi kar, Nemzetközi gazdálkodás került, angol nyelven. Remélem össze jönnek a dolgok, és ha úgy alakul, biztos tudtok majd olvasni erről is egy-két bejegyzést (feltéve, ha nem unom meg ezt a blogolós dolgot :D).

Amit még szeretnék megemlíteni az az, hogy a gimnáziumi képzésem néhány része egyenlő a nullával. Természetesen vannak példaértékű tanáraim, de igazi IQ titánok is vannak, akik konkrétan arra sem képesek, hogy órát tartsanak, tanítsanak, vagy hogy megjelenjenek az órán. Ilyen hozzáállás mellett nem értem, hogy várják el azt, hogy mi is teljesítsünk valamit. Én nem fogok tisztelni egy olyan tanárt, aki annyira nem tisztel minket, hogy legalább lead egy vázlatot, vagy valami.

Ti hogy vagytok ezzel? Nálatok milyen az oktatás?