Olyan sebesen közeledik az év és az évtized vége, hogy észre se vettem, de már december 30-a van. Hihetetlen gyorsan telnek a napok, és bár úgy érzem, hogy még az én kezemben van az irányítás, néha betoppan egy-két olyan ember, aki elveszi tőlem a vezetést. Az előző bejegyzésemben már említettem mennyi minden történt milyen rövid idő alatt, de ugyanakkor annyira lelkes is vagyok a következő évet illetően, hogy jóformán a sok pozitív gondolat mellett nem jut idő a negatív gondolatokra. És, hogy egy kicsit boldogabb hangvételű legyen az év vége itt a blogon is, szeretném veletek megosztani az én kis terveimet a következő időszakra vonatkozóan.

Hihetetlen, hogy néhány nap leforgása alatt milyen könnyen tud megváltozni az ember élete. Pár napja még karácsonyi lázban égtem, alig vártam, hogy odaadhassam az ajándékaimat, most pedig itt ülök és totál szét vagyok esve. De persze, szokás szerint megint előre rohantam. Tekerjük vissza az időt pár nappal.

Karácsony előtti hétvége. Alig bírtam a véremmel, akartam menni anyáék elkészült ajándékáért, be akartam csomagolni, meg persze találkozni akartam egyik legjobb barátnőmmel is. Aztán gondoltam ünnepi hangulat, mi sem lenne jobb egy Harry Potter maratonnál, meg is kérdeztem D-t, nem lenne-e kedve két hét után kicsit velem lenni. Mondta, hogy nem érzi jól magát, és inkább otthon maradna – menjek át én. Mondom jó, megyek! Aztán közbe mégsem mentem, ő meg elment az egyik barátjához bulizni. Másnap a már korábban megbeszélt csajos estét tartottam a barátnőimmel, ő meg a pasis estét. Aztán vasárnap eljutottam arra a pontra, hogy ennek így semmi értelme. Feleslegesen erőltetjük a dolgot, és írtam D-nek, hogy szerintem beszélnünk kéne rólunk.

A napokban egy kemény időszakom van, hétvégén olyan dolgok történtek amik alapjába véve változtattak meg, a következő hetekben pedig vizsgázok, szóval egy lelki idegroncs vagyok. JUHÉ! A ZH-s tárgyaim amúgy sikerültek, már csak a 6 vizsgám van hátra, és remélem ezek is meglesznek. Amúgy nem akarok mesélni a hétvégéről, pontosabban 4 olyan nap van ami elképesztő számomra, de mivel még feldolgozás alatt vannak az események, így most ezt elhagyom. Bár nagyvonalakban megemlítek ezt azt.

Újra itt! Először is, nagyon szeretném megköszönni azoknak a lelkes bloggereknek, akik kitöltötték a Spooktober kihívást. Az eredeti bejegyzés alatt megtaláljátok ezeket a blogokat!:) Másodszor, annyi mindent szeretnék mesélni, de egyszerűen vannak olyan érzéseim amikben én sem vagyok biztos, így ezt a hosszú mesedélután későbbre hagyom. Az Erasmussal kapcsolatban azonban elkezdődött a káosz, de már teljes mértékben a külföldi egyetemre vagyok utalva, így mondhatni már sínen van minden.

„Ég az Amazon, a Föld tüdője, és senki nem foglalkozik vele!”, „Persze a Notre Dame kapta a támogatást és a felajánlást!” – ilyenek, és ehhez hasonló képek, posztok lepték el az szociális médiát a napokban. Vannak olyanok, akik sírós fejjel osztják meg a szívbemarkoló képeket, és akadnak olyanok is, akik inkább arra buzdítják a nagy természetvédőket, hogy ne csak egy kép megosztásával akarjanak segíteni. A mai nap kicsit kutakodtam, és rengeteg cikket és tanulmányt olvastam el ezzel a szörnyű esettel kapcsolatban. Erről hoztam nektek ma egy kis összeállítást, hogy miért is gond, hogy ég az Amazon-i esőerdő?