Sziasztok. 

Na az előző bejegyzésemben írt motiváció addig is tartott, most eltelt fél év is megint itt vagyok. Bőven van mit megosztanom, és igazából már az sem érdekel, hogy olvassa-e ezt valaki, de kénytelen vagyok kiadni magamból ezt a sok mindent, ami felgyülemlett bennem az idők során.

Hogy mi is történt az előző bejegytés óta? Törökországba költöztem, most még csak tanulmányi okokból kifolyólag de szeretnék maradni munkavállalás során is, egy hónappal a kijövetelem követve (ismét) szakítottam az ex-barátommal, érdekelt lettem a vallásban és rájöttem, hogy továbbra is ugyanabban a shithole-ban vagyok, amiben eddig voltam. 

Szinte fel se fogom, hogy közel 7 hónap telt el, mennyi minden történt mégis túl gyorsan múlik az idő, kicsit úgy is érzem, mintha nem használtam volna ki 100%-ban ezt a 7 hónapot. 

Igazából minden kapcsolódik, és gondoltam most megpróbálom összegyűjteni a dolgokat, hátha én is kapok egy kicsit tisztább képet mert most jelenleg retek szar kedvem van, és ez lehet tudna kicsit segíteni. Olvass tovább, de hosszú lesz.

Trigger warning: mentális egészség, bántalmazás (érzelmi, fizikai), terápia, szókimindás, és a saját hülyeségem beismerése

2021-ben érkeztem vissza Magyarországra az első cserediák évem után. Pár hónappal később találkoztam egy sráccal (Tinderről, de hát COVID volt szóval mindenki Tinderezett), aki 2,5 évig az életem része is lett. Bár másik országból származott és más is volt a kultúránk, úgy gondoltam ez izgalmas lehet, elvégre ha szereti egymást két ember, akkor nincs leküzdhetetlen dolog, nem?

Biztosan. Az én esetem azonban nem így alakult. Hogy mi is történt ezalatt a 2,5 év alatt? Elmentünk együtt kb 10 alkalommal nyaralni, ebből 2-szer a szüleim is jöttek velünk, kb 100 alkalommal szakított velem, én egyszer beszélgettem és találkoztam egy másik sráccal, kb 4-5 alkalommal megütött (volt, hogy többször is), megfenyegette a szüleimet, kiköltözött mert nem volt privát az instám, és elintézte azt is, hogy az utolsó másfél év alatt pszichológushoz járjak. Annyi szerencsém volt, hogy a munkahelyemen keresztül volt lehetőségem ingyen járni, mert anyagilag am nem engedhettem volna meg magamnak a terápiát, még úgy sem, hogy egyetem mellett részmunkaidőben dolgoztam. Utolsó közös hónapunk során már kiköltöztem, és egy október közepi estén FaceTime hívásban szakított velem ismét - részemről már véglegesen.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan szeretném ezt a témát megragadni és beszélni erről, hiszen valaki, aki kiszabadult egy erőszakos kapcsolatból, nagyon jól tudom milyen kurva nehéz ezzel foglalkoznia annak, aki benne van. Lehet, hogy készítek ebből egy cikk sorozatot, a legjobb az lenne, ha senkinek nem lenne rá szüksége, de akkor is lehet legalább az én lelkemen tud kicsit könnyíteni. Most ebben a bejegyzésben szeretném nagyon tényszerűen kezelni a dolgot, és a későbbiekben merülnék el komolyabban egyes kisebb témákban. 

Szóval, akkor egy casual life update következik. Mikor visszatértem Magyarországra 2021-ben nagyon fiatal voltam még, nem igazán tudtam mi is az élet, hogyan is kell egy kapcsolatnak működnie, mit is szeretnék, ki is szeretnék lenni? Ez mind valahol a homályban volt, én meg próbáltam talán a képességeimhez képest a legjobbat tenni mindig. Őszintén nem gondoltam volna, hogy az az egy Tinder randi fogja ilyen szinten, ilyen mélységben meghatározni az életem. 3 év telt el, és még mindig érthetetlen számomra az egész.

Fontos leszögezni, hogy az elején sose lehet tudni, ki milyen ember. Még akkor sem ha másik országból származik, más a kultúra, más a vallás. Gondoltam egy év külföldi élet után vagyok képes annyira, hogy megfogalmazzam a kis dolgaimat angolul, a többi meg majd jön magától. Szép és jó is volt minden, az elején. Aztán felmerültek olyan dolgok, amik más kapcsolatokban alap, nálam pedig tabu téma volt. 

Az, hogy a családja tudjon arról, hogy ő nem csak randizik valakivel, hanem együtt is élnek (mert egy évig oda költözött azol én laktam), az esélytelen volt. Így, bár a családja másik országban is élt, sosem volt egy videóhívás sem amiben láthattam volna őket, sosem köszöntünk egymásnak és sosem lettem bemutatva sem. Na, ha valaki hasonló cipőben jár és már most felismerte akkor ez egy KURVA NAGY RED FLAG. Csak, hogy tudd.

Bár én próbáltam kulturálisan nyitott lenni, megtenni a tőlem telhető legtöbbet, hogy ez a kapcsolat működjön, az sosem elég, ha csak egy fél akarja. Rengeteg vitánk volt, olyan dolgokból kifolyólag amik normális esetben csak egy sima beszélgetés tárgyát képzik. Én sajnos túl hamar mondok dolgokat, ő pedig nem képes arra, hogy kezelje a haragját, így a verbális beszólogatás nagyon sokszor fajult erőszakos cselekvésekbe és támadásokba. De hát ugye én voltam az egyetlen, aki bármilyen szinten is megsérült.

Nagyon sokszor futottam bele abba, hogy kék-lila volt a karom (egyszer rámvágta az ajtót pl), és másnap úgy mentem ki a barátaimmal találkozni, hogy bennem volt már 1-2 fájdalomcsillapító meg persze hosszúujjú, nehogy valaki meglássa mi van, mert NEM TUDTAM VOLNA MEGVÉDENI MAGAM. Tudtam jól, hogy igazuk lesz, és elkezdik mondani amit ilyenkor egy barátnak mondania kell, de nem voltam kész arra, hogy ezzel a szembesítéssel találkozzak, így inkább takartam és reménykedtem, hogy nem fog kiderülni.

A terápia hasznos volt, de hasznosabb lett volna, ha már akkor nem egy városban-országban élünk. Volt olyan alkalom, hogy tartott a konzultáció (online), és ő már ott kopogott az ajtómban mert éppen megbánta az előző heti szakítását. Lényegében próbáltam előrelépni, de lehetetlen volt, mivel ő még mindig ott volt és minden egyes alkalommal visszarángatott. 

Amikor kiköltöztem ide, abba kellett hagynom a terápiát - otthagytam a céget ugyebár. Első nap után rájöttem, hogy mennyire színes is az élet, mennyi lehetőség van, és mennyire szürkeségben éltem otthon. Nem a város miatt, hanem mert ez mondjuk viharfelhő folyamatosan eltakarta a napot. Itt olyan lélekbeli szabadságot tudtam megtapasztalni (azért, mert ő nincs itt), hogy az elején nehéz volt elhinni, ez létezik. 

Az első hónap során még beszélgettünk, minden nap volt videóhívás, terveztük, hogy jön majd látogatni, mint egy normális pár. Azt ignorálva, hogy ez minden volt, csak nem egy normális párkapcsolat. Aztán, tök hirtelen egy októberi napon hívás közben közölte (miközben szívta a füves cigit ugyebár), hogy "ja, am nekem nem kellesz már rájöttem, most elmentél és szeretnék jobb ember lenni, de te csak lehúzol, szóval örülnék ha eltakarodnál az életemből". Ebben a pillanatban kurva váratlanul érintett a dolog, azonban hamar rájöttem, hogy bazdki igaza van, nekem is sokkal jobb nélküle, legyen így akkor.

Ezt követően hónapos rádió csend volt. Egyszer Karácsony tájékán hazautaztam, akkor írtam neki egy üzenetet, hogy akar-e találkozni, azt mondta, hogy nem. Oké. Eltelt ismét pár hónap, és random elkezdtünk újra beszélgetni. Azonban addigra már az én értékrendem megváltozott, az életem megváltozott és az érzéseim is. Máramennyire. Mert egy dolog van amin nem tudom magam túltenni még mindig, az pedig az a mélyreható trauma amit okozott nekem, a félelem, hogy bárki újat közel engedjek magamhoz, és a félelem attól, hogy ha kiállok magamért annak fizikai következményei lesznek.

Az elmúlt egy hónapban, kétszert kért meg, hogy utazzak haza (fizeti a repjegyet), és aludjak nála, mert "jól tudnánk érezni magunkat". Szinte kétnaponta akart hívásban beszélni, ha nem vettem fel akkor fel volt háborodva, és amikor mondtam neki, hogy nem szeretnék vele találkozni, főleg nem csak ezért haza repülni, akkor teljesen kifordult magából. Volt, hogy megkérdezte mit csinálok, mondtam brownie-t sütök, "amikor találkozunk akkor csinálsz nekem is?". Nem bazdmeg.

Bevallom, ez a nagy vágy arra, hogy találkozzunk, és még el is röptessen Budapestre elkezdte megmozgatni a fantáziám. Talán meggondolta magát? Talán megbánta? Talán hiányzok neki? Sose kérdeztem rá, de akárhányszor is úgy tűnt, hogy kicsit megnyílna, mindig oda köpött egy olyat, hogy "ja am nehogy azt hidd, hogy kellesz nekem", "csak azért akárnem h gyere, mert jó volt a szex", stb. Két napja azt írta le, hogy a nők csak arra jók, hogy főzés után feltakarítsanak és h meg legyenek dugva. Ezen a szinten van.

Igazából ami engem a legjobban bánt az az, hogy hogyan engedhettem egy ilyen embernek, hogy BÁRMIT IS módosítson az önértékelésemen. Egyértelmű, hogy hova sorolja a nőket, mit gondol másokról, nem véletlen, hogy egy barátja sincs. És az is egyértelmű, hogy mennyire kétségbeesetten próbált velem találkozni, mert érezte jól, hogy én már túl vagyok ezen. Vagy legalábbis úgy viselkedtem, mintha túl lennék.

Sokminden van, amit szeretnék elmodnani neki, mint két érett ember, normális kommunikáció, de nagyon jól tudom, hogy annyira gyerekes a felfogása, hogy soha nem értené meg amit mondani akarok. Két opció van, vagy támad és azt mondja "ja te azt hitted h érdekelsz még?", vagy a gyerekesség és a "jó akkor én is így fogok viselkedni". Nincs lehetőség érett kommunikációra.

Én már elfogadtam azt a tényt, hogy 2,5 évem az életemből ezzel telt. Voltak jó pillanatok, de sokkal több volt a rossz, bántalmazó, félelemben lévő pillanat. A se veled se nélküled. Az, hogy lábtörlőként voltam használva. Viszont az, hogy akárcsak még egy hetet elvegyen ez a dolog az életemből, nem történhet meg. Ezt nem tehetem meg magammal.

Mióta megérkeztem nem nagyon találkoztam senkivel sem, mert olyan szintű elvárásaim lettek, hogy egy perc beszélgetés után eliminálok embereket. Nem akarok mégegyszer esélyt adni valakinek, akiről már az első találkozás során érzem, hogy nem fog működni. Azonban, lehetőségem lesz találkozni valakivel, akivel már hónapok óta beszélgetek, és bár nem abban a városban él ahol én, csak azért ideutazik, hogy személyesen tudjunk találkozni.

Mi ezzel a gond? Az, hogy még mindig nem merek senkit sem közel engedni magamhoz, és félek attól, hogy túlzottan attached leszek hozzá, és a kedvem tőle fog függni, amit nem akarok. Igazából nem teljesen értem az ok-okozati viszonyt itt, a mély pszichológiai részét, viszont azt tudom, hogy ha azt mondanám ne találkozzunk, akkor saját magam alatt vágom a fát. És ezt nem szabad.

Eltelt már fél év, és én még mindig nem tudtam tovább lépni. Olyan értelemben, hogy lelkileg felépülni abból a traumából, amibe ő rakott bele. 100%-ban tisztában vagyok azzal, hogy mi nem egymásnak lettünk teremtve, nem fog sose működni, és ha válaszolok is egy üzenetre azzal csak esélyt adok neki arra, hogy ismét megsértsen. Viszont, kicsit tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy miként is kéne megpróbálnom lelkileg felépülni.

Kitöröltem már minden képet, videót, beszélgetést. Nincs semmi tárgyi emlékem róla. Ahol most élek, nincs semmilyen hely ahol közös emlékünk lenne. Mégis, egy gát van bennem, ami nem engedi, hogy bízni merjek másokban, mások érzéseiben és akár a saját érzéseimben mások felé. Tönkretett. Eltelt már ennyi idő, és megpróbáltam mindent, hogy a helyzet javuljon. De nem. 

A nap végére, bármi is történt velem miatta, saját magam legnagyobb ellensége én vagyok.