Hihetetlen, hogy néhány nap leforgása alatt milyen könnyen tud megváltozni az ember élete. Pár napja még karácsonyi lázban égtem, alig vártam, hogy odaadhassam az ajándékaimat, most pedig itt ülök és totál szét vagyok esve. De persze, szokás szerint megint előre rohantam. Tekerjük vissza az időt pár nappal.

Karácsony előtti hétvége. Alig bírtam a véremmel, akartam menni anyáék elkészült ajándékáért, be akartam csomagolni, meg persze találkozni akartam egyik legjobb barátnőmmel is. Aztán gondoltam ünnepi hangulat, mi sem lenne jobb egy Harry Potter maratonnál, meg is kérdeztem D-t, nem lenne-e kedve két hét után kicsit velem lenni. Mondta, hogy nem érzi jól magát, és inkább otthon maradna – menjek át én. Mondom jó, megyek! Aztán közbe mégsem mentem, ő meg elment az egyik barátjához bulizni. Másnap a már korábban megbeszélt csajos estét tartottam a barátnőimmel, ő meg a pasis estét. Aztán vasárnap eljutottam arra a pontra, hogy ennek így semmi értelme. Feleslegesen erőltetjük a dolgot, és írtam D-nek, hogy szerintem beszélnünk kéne rólunk.

Karácsony előtti nap. Az egész délelőttöt a konyhában töltöttem. A nyári multis pályafutásom mellett dolgoztam büfében is konyhán, így egy-két dolgot megtanultam készíteni (a hamburger és a pizza mellett különböző ragukra és töltött húsokra gondolok :D), szóval nekem kellett kb összeállítani az ünnepi menüt. Meg persze még csináltunk többféle süteményt is (csokis keksz, mézeskalács, linzer, kakaós/diós/mákos bejgli). Így fel se tűnt, hogy hamar déletán kettő lett, és kezdődött a délutáni programom. Egyik barátnőmmel elmentünk kávézni, de 23-án már nem minden hely van nyitva, szóval abba a büfébe mentünk ahol mindketten dolgoztunk nyáron. Ott persze megint elmaradt a csajos beszélgetés, mert jött a futár, a szakács, a pultos, hogy mi van velünk, meséltek kicsit ők is, kicsit mi is, aztán le is telt az idő. Ezt követően elmentem anyáék ajándékáért (ami végülis az a rajz lett amit írtam korábban), majd pedig találkoztam egy sráccal akivel az utóbbi időben nagyon jóba lettünk. (Úgy érzem, hogy nemsokára külön bejegyzést kell szentelnem neki.) Kaptam tőle egy kis apróságot karácsonyra, ő is tőlem, aztán mentem is haza.

December 24. Takarítás, pakolás, jöttek a vendégek, ajándékozás, kajálás, beszélgetés, filmnézés. Kb ebből állt a szenteste, de így volt jó, így volt tökéletes. Igazából csak olyan jellegű ajándékokat kaptam, amiket kint tudok használni, nekem szerintem sikerült meglepni a családtagjaim, mama is örült a naptárnak, nagynéném is a kis összeállításnak.

December 25. Ezen a napon találkoztunk D-vel, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat. Neki nagyon nehéz volt megtalálnom az igazi ajándékot, ugyanis egyrészt már minden olyan személyes ötletet megvalósítottam ami az eszembe jutott, másrészt pedig bennem már annyira érlelődött ez a „nem működik már a kémia” dolog, hogy nem is tudtam ezen gondolkozni. Kurva szarul éreztem magam, amiért pont neki nem tudom mit adjak, de másik részről pedig hülyeségnek tartottam volna ha veszek neki egy pénztárcát vagy márkás sapkát, mert azt kap mástól is. Így végülis egy kis Bosszúállókos (?) bögrét kapott és választottam hozzá egy kurva drága, nagyon minőségi Trüffelt. Imádja a trüffelt, az a kedvenc édessége, de nagyon válogatós is, így tudtam, hogy értékelni fog egy kicsit különlegesebb fajtát. Anyáéktól egy sörös összeállítást kapott, ami szerintem teljesen oké, mivel nem gondolom hogy ruhát vagy zoknit vagy valami ilyesmit kéne adniuk a lányuk pasijának. Ajándékozás után pedig megbeszéltük, hogy befejezzük kettőnk történetét.

Ennek a szakításnak több oka is van. Egyrészt nagyon sok sérelem gyűlt össze benne is és bennem is az elmúlt két és fél év alatt, azonban ezek még így együtt sem olyan erősek, hogy egy szakítást tudjanak kiváltani. A fő ok az Erasmus. Elsőként, esélyes, hogy lesz fiú lakótársam is (6 szobás lakásban leszek), és ha jóba leszek vele és néha együtt megyünk ide vagy oda, amiről persze nagy boldogan fogok megosztani egy képet instán, akkor neki nagyon rosszul esne, hogy miért egy másik fiúval látom ezeket a helyeket és próbálom ki ezeket a dolgokat (fordított esetben én sem lennék túl boldog). Aztán, mivel a hazautazás elég körülményes lenne (se időm se pénzem nem lesz egy magyarországi kiruccanásra), és mivel ő sem úgy van, hogy gondol egyet és kijön, így a találkozás is nehézkés lenne. Tisztában vagyok vele, hogy ha a távkapcsolatot választottuk volna, akkor előbb-utóbb úgyis vitába torkollott volna a dolog - ugyanis a távolság és az, hogy nem tudunk találkozni nagy úr. Úgy gondoltam, hogy eléggé szerettük egymást ahhoz, hogy normálisan meg tudjuk beszélni ezeket a dolgokat, és emberek módjára váljunk el most egymástól. Nem akartam, hogy itt nagy viták legyenek utána pedig a köpdösés a másik háta mögött, azt viszont akarom, hogy ha megjövök és összekeveredünk egy kávézóban akkor mindenféle gyomorideg nélkül tudjunk beszélgetni egymással. Meg amúgy is, 5 hónap nem a világ vége, lehet megjövök és ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. De az is lehet, hogy ő is talál egy utat a saját boldogsága felé, és én is, de akkor tudom és hiszem, hogy támogatni fogjuk egymást.

Apa azt mondta, hogy igazából csak azok tudnak ilyen lépést meglépni, akik igazán szeretik egymást. Akiknek fontos a másik boldogsága. És tudom, hogy ha erőltettük volna ezt a dolgot, egyikünk sem lett volna igazán boldog. Szóval a szívem legnagyobb szeretetével, de kimondtuk a végét ennek a kapcsolatnak. Az egymás iránti tisztelet és becsület jegyében.

December 26. Nem gondoltam volna, hogy lehet tovább fokozni az előző napi hangulatbombát (mert bármennyire se tűnik úgy, de kurvára megvisel ez a szakítás), mégis sikerült. Édesapám anyukája pár napja kórházba került, és 25-én kaptunk egy telefont, miszerint már nem nagyon tudnak mit csinálni vele, a mama feladta, és el kéne menni meglátogatni. Szóval összeszedtük a „kis” családot, és útnak indultunk. Helyet nem fogok mondani, a lényeg, hogy egy nagyvárosi kórház kirendeltségéről van szó, de én ilyen putris és lerobbant kórházat még nem láttam. Az idős elfekvő rész egy külön épületben van, de olyanban, hogy a falról ömlik a penész, a lámpán még búra sincs, és az ágyak mind másfajták, szerintem olyan is akad amit egy lomtalanítás során szedtek össze.

Szóval bementünk, hogy beszélgessünk kicsit mamával. A mellette lévő ágyon feküdt egy másik néni, akit meg épp a lánya látogatott. Na ekkor jött az első MIAFASZ, ugyanis a nő egyszer csak elkezdett kiabálni, hogy nővér, nővér, mi ki lettünk küldve, aztán hiphop teltek a percek, és a rezidens orvos közölte a nővel, hogy sajnálja, de az édesanyja elhunyt. És mi végignéztük, ahogy szegény nő, aki már annyira le volt fogyva, hogy jóformán eltűnt az ágyban, meghalt. Ekkor jött a másik pofon, jött a főnövér, hogy vagy úgy látogatjuk a mamát, hogy a hulla ott marad továbbra is a mellette lévő ágyon (paravánnal eltakarva (ami amúgy egy ruhaállványra felbaszott lepedő volt)), vagy várunk 3-4 órát, amíg az illetékes szervek elviszik a testet. Nem nagyon volt időnk, így az első opciót választottuk.

Mama amúgy szintén nagyon gyenge, alig eszik és tiszta kék és lila a keze. Pedig amikor a gimis éveim alatt nyáron náluk laktam emlékszem, milyen kis ducika volt a mama. Tudjátok, az a tipikus mesékből való mama. Kis ducika, ősz haj, nagy szemüveg, fülig érő mosoly. Most pedig egy gyenge, törékeny nő lett belőle, aki majdnem elsírta magát amikor meglátott minket. A 4 gyereke közül hárman ott voltak, és a sok unokája közül is ott voltunk ketten (akiket a kedvenceinek tart amúgy, mert mi vagyunk egyetemisták (vagyis unokatesómnak már van 4 diplomája, én meg most csinálom ugye)), szóval elég meghitt pillanat volt látni a kis mosolyt az arcán. Agyilag amúgy teljesen rendben van, ezért is remélem, hogy még nem jött el az ő történetének a vége, csak erőt kéne vennie magán és nem feladni. Bár a látottak alapján nem tudom mire lehet számítani.

Meg persze azt sem lehet elfelejteni, hogy bennük van a tudat, hogy az egyik szobatársuk meghalt és ott fekszik mellettük. Szerintem nagyon szar lehet, hogy látják hogy basszameg, ez vár rám is. Ja amúgy a felismerés, hogy 2 órát töltöttünk egy hulla társaságában úgy, hogy mindössze a mellettünk lévő ágyon feküdt kicsit megviselte a lelkünket. Bár nem értem, hogy egy kórházban miért nincs ilyen elkülönítő, ahol sem a látogatókat, sem a szobatársakat, sem pedig az illető jóérzése nem sérül. Legalábbis nem tudom kinek vált kedvére ez a fajta társaság, de ha az én anyám lenne ott tartogatva órákon át egy szobában, ahol jó sokan meg is tudják nézni, tuti kiverném a biztosítékot. Szerintem ennyi tiszteletet a halála után is megérdemel az ember, hogy legalább ne legyen „kiállítva” mindenki számára.

Nos, ilyen volt a karácsony. Erre persze még rátesz egy lapáttal, hogy januárban még 3 vizsgám lesz, meg ezer és ezer elintéznivaló vár még rám, meg mindenkitől elköszönni meg ilyenek. Szerintem csak azért nem török össze és tépem ki az összes hajam, mert rengeteg tervem van a következő félévre, és ezek most intenzívebben élnek bennem, mint a szakítás, mint a mama és mint a nő aki a szemem láttára halt meg. Úgy érzem, ha most feladom a harcot a gondolataimmal szemben akkor összetörök, és kiejtem a kezem közül az irányítást, ami abból a szempontból, hogy mindent nekem kell intézni nem éppen lenne célravezető.