Eltelt egy hét, és bevallom, nem éreztem úgy egyszer sem az elmúlt napokban, hogy írni lenne kedvem. Pontosabban időm. Bár a héten tavaszi szünetem van, így is ezernyi program vár rám, valamit következő héten ZH-zok (igaz két tárgyból, de egyik rosszabb mint a másik), szóval rengeteget tanulok. Emellett már közel egy hónapja járok angoltanárhoz, hogy nyáron le tudjam tenni a felsőfokú nyelvvizsgát, így az angoltanulás is elég sokat elvesz az időmből.

De már nagyon érik egy dolog, amiről viszont tudnék mit mesélni, szóval most egy ilyen lekizős-kiakadós bejegyzés fog következni.

Mint tudhatjátok, egyik gimis barátnőmmel költöztem össze Budapesten. 4 éven át rendíthetetlen barátok voltunk, rengeteg időt töltöttünk együtt, ismertük egymás történeteit és a másik valódi személyiségét. Épp ezért döntöttünk úgy, hogy jó ötlet lenne egymásban megbízva elkezdeni fővárosi életünket, együtt.

Az első hónapokban minden jól ment, nekem is volt barátom, neki is. Aztán őt utolérte a nagyvárosi élet, és inkább fennmaradt hétvégén, minthogy hazamenjen vidékre, találkozni a családdal, barátokkal, pasijával.  Nyilván nem egetrengető programok voltak hétvégén, őszintén nem tudok róla, hogy akár kirándulni vagy akár a szomszéd utcába elment-e volna azokon a hétvégéken. Szóval.

Szeptemberben véget ért a közel 2 éves kapcsolata, aztán októberben jött a mostani. Mint jó barátnő, kiálltam mellette, elmesélte, hogy nem igazán érezte már jól magát abban a kapcsolatban, nagyon le volt korlátozva, és ez nem tetszett neki. Megértettem.

A mostani srác meg rendes kiakasztó. Egy 20 éves pasiról van szó, aki nem jár ki a haverokkal se bulizni, se beszélgetni, sőt, szerintem haverjai sincsenek. És az a mai világban elég elkeserítő, legalábbis szerintem, ha egy 20 éves srácnak nincsenek barátai.

Ezt onnét tudom, hogy 0-24 együtt vannak lakótársammal. Tényleg. Végeznek egyin, vagy nálunk vagy náluk vannak, de együtt. Nincs olyan, hogy „figyi kimegyek haverokkal”, mert nincsenek barátai. És lakótársam is átvette ezt a stílust, egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel beszélget, köztük egyik az édesanyja, másik a pasija(…). Ő nem egy ilyen lány volt, egy életvidám, cserfes, mindenkivel elbeszélgető ember volt, rengeteg barátja volt, a társaság középpontja volt. Most meg, közös program, minden egyes kibaszott nap a TV nézés. Könyörgöm.

Tudom, hogy a srác miatt van ez a kurva nagy változás, és hogy ő vitte el ebbe az irányba az én mindenlébenkanál barátnőmet. Nem mondom, hogy szándékos és a rossz szándék vezérli a gyereket, de lakótársamnak is lehetne annyi lélekjelenléte, hogy tudja, hogy kurva magányos.

Mivel tényleg minden nap együtt vannak, így nincs 2 olyan perc, amit együtt töltünk, hogy beszéljünk. Hogy megbeszéljük mi történt vele, mi történt velem, kiakasztó tanárok, stb, stb. ÉS én olyan ember vagyok, hogy ha nem beszélgetek valakivel, egy idő után nem is vágyom a társaságára. Megvagyok én anélkül, hogy egy szián kívül mást is mondjunk. Megszoktam, hogy vannak ők, és vagyok én, és hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni, valahogy a TV bámulása, vagy a telefonozás mindig érdekesebb volt. Mindez úgy, hogy 4 éven át elválaszthatatlan barátok voltunk. Most meg mintha egy vadidegen emberrel költöztem volna össze. Bár lehet egy idegennel is többet beszélgetnék, mint vele.

Sajnálom, teljes szívemből sajnálom, hogy egy ilyen leszarom stílusú, magányos ember lett belőle, de hát ő választotta ezt a srácot, és mivel úgy látom, hogy a gyereknek nem tűnik fel, hogy mit tett, lakótársam meg annyira elbutult mellette, hogy azt hiszi ez a nagy betűs élet, hogy szépen lefelé megy a lejtőn.

Nem szeretném, de ha szakítanának, kivel beszélgetne? Vagy akkor talán szóba állna velem? Egy lány van még a gimis városból, akivel tudom hogy napi szinten beszél, és ennyi. Senki más.

Pedig hozzám hasonlóan ő is olyan volt, hogy ha egy új közösségbe került az volt az első, hogy kapcsolatépítés. Megismerni új embereket, elmenni nem feltétlen szórakozni, de kávézni, beszélgetni, kajálni. Most meg ott tartunk, hogy a saját gólyabáljára nem ment el, mert a pasija nem akart. Értem én, hogy a srác egy antipartiarc, barátai sincsenek és magányos farkas, de könyörgöm, ne rántsa már magával a mélybe az életvidám csajt akit ismertem.

Mindenki azt mondja, hogy beszéljek vele. Szeretnék, de én úgy nem akarok, és igazából nem is tudok, ha ott van csóri, mert nem szívesen teregetem ki idegen emberek előtt a szennyesem, másrészt meg akkor mintha egy külön dimenzióban lenne mindkettő, csak a TV, csak a telefon és ennyi igazából. Egyik fülén be másikon ki.

Nem tudom mit csináljak, tanácstalan vagyok. Igazából egy isteni jelet várok, hogy mégis merre menjek, mi lenne a legjobb út. Ha megkérdezem, hogy van-e velem valami baja csak annyit mond, hogy nincs. Ilyenkor én milyen jogon hozzam fel az én sérelmeim? Mert amúgy van rengeteg, csak nem akarok 10 oldalas bejegyzést írni. Szóval ja. Most várok, és leküzdöm az idegállapotom.