Két hét után végre sikerült hazajönnöm, és bár nem tűnik sok időnek, engem valahogy mégis megviselt. Napi szinten láttam a családi csoportban a kutyákról/cicákról küldött képeket, amik kicsit megszorongatták a kicsi szívemet. Mikor beléptem a kapun, a közel 50 kilós drágám letepert, és ekkor jöttem rá, hogy miért is szeretek ennyire haza járni.

Mindenekelőtt azonban szeretnék megosztani veletek egy-két újdonságot, amit nagyrészt A kritikája miatt tettem meg. Mindig is egy elég összevissza, kelekótya lány voltam, így nekem nem okozott gondot megtalálni ezt-azt a blogon, ám tekintve, hogy nem egyedüli olvasó vagyok, muszáj volt valami rendszert megálmodnom. Így arra jutottam (amíg nem lesz jobb ötletem), hogy bővítem a címkék részleget, valamint a menüt is megtartom, majd meglátjuk mi lesz belőle. Valamint kicsit összeraktam a közösségmentés részleteit, melyet még mindig a szokásos helyen találtok meg. Amúgy nagyon jól esett a kritika, ezúton is szeretném megköszönni az egész csapatnak, rengeteget segített, és bátran ajánlom mindenkinek. Ide kattintva eléritek!

Nade. Mint ahogy már az elején beharangoztam, imádok haza járni. Eltelt kicsit több, mint két hónap, és eddig mindig hetente tettem meg kétszer 140 km-t. Nem mellesleg imádok utazni, és nagyon jól tesz a lelkemnek az a két óra, amit saját magammal töltök, zenével fűszerezve. A hétköznapi rohanás, a folyamatos tömegnyomor, hogy nem nagyon tudok egyedül lenni és zenét hallgatni, kiharcolták, hogy szeressek utazni. Kicsit kikapcsolódom, miközben eltűnnek mellettem a különböző terek és épületek el tudom képzeni, hogy mi lesz a következő kirándulási célpontom. Gyakran megismétlem a fejemben a megtörtént beszélgetéseket, és átgondolom, mi történhetett volna máshogyan.

Amúgy csak én vagyok olyan nyomorult, hogy azon gondolkodom, hogy a körülöttem lévő emberek élete vajon milyen lehet? Hány éves lehet, lehet-e párja, dolgozni megy vagy iskolába, esetleg hirtelen haragú, vagy a világ legkedvesebb embere? Rengeteg időt töltök ezzel, és nem hiszem, hogy bármi értelme lenne, legalább elszórakoztatom magam.

Szóval. Mikor hazaérek, már tudom a kész hétvégi programot. Tudom, hogy pénteken találkozunk barátommal, hogy együtt töltjük az egész napot, hogy szombaton elmegyek próbára aztán valami közös program, majd vasárnap családi nap, és estefelé indulás vissza. Kicsit monotonnak tűnhet, de mikor a Népligetben várom a buszt, már annyira izgatott vagyok, hogy egyszerűen nem tudok másra gondolni. Példának okáért barátommal megbeszéltük, hogy pénteken együtt készítünk vacsorát, és általában olyan receptet választunk, amihez eddig nem nagyon volt közünk. Mivel most szombaton elmarad a próba, így végre kicsit több időt tudunk együtt tölteni, amit nem bánok, mert már nagyon hiányzott a társasága és a közelsége. Szombaton valószínűleg duplarandira megyünk az egyik kedvenc balatonparti éttermembe, vasárnap pedig közös családi ebéd. Lényeg, hogy már a végállomáson feltöltődöm energiával és izgalommal.

Mikor hazaérek, általában egyedül vagyok, ugyanis apukám külföldön dolgozik és csak hétvégén jön haza, anyukám pedig gyakran este 10 után ér haza. Ilyenkor megszabadulok a pesti dolgoktól, felkapom a melegítőt és a mackófelsőt, kimegyek az udvarra, és ameddig csak bírom, a kutyákkal vagyok. Mikor ma megérkeztem, majdnem elsírtam magam. Kicsi kutyám annyira örült nekem, hogy nem akart beengedni, ugrált, pacsizott, futkorászott össze-vissza, istenem, de imádom! Ilyenkor általában anya kész vacsorával vár, ami a világ egyik legjobb dolga, valami frisset, finomat, igazi hazait enni.

Aztán haza ér a család, kezdődik a mesedélután. Általában ilyenkor beszéljük meg, kivel mi történt az elmúlt hét alatt, ugyanis mivel mindhárman ide-oda megyünk szinte 0-24, nehéz összehozni egy 5 percnél hosszabb telefonhívást. Esténként a helyi barátaimmal találkozom, és tőlük is örömmel hallgatom a történteket, sztorikat. Valamiért soha nem szerettem magam helyezni a középpontba, mivel tudom mi történt velem, és sokkal szívesebben hallgatom meg mások élményeit, minthogy a saját történeteimről meséljek. Persze barátaim is így vannak, szóval végére mindenkire sor kerül. :D

Igazából felüdülés hazajönni. Kisvárosban élek, és az a csend, ami körbevesz, csodálatos. Az igazat megvallva nem a legzsúfoltabb helyen élek Budapesten, de így is szinte 15 percenként megy mentő, vonat, repülő, és ez minden, csak nem csend. A folyamatos dudaszó, a kiabáló emberek, a világukat nem tudó biciklisek itt nincsenek. Olyan, mintha valami kis béke szigetére jönnék haza.

Cicámmal együtt alszunk, együtt kelünk, reggel már lihegve várnak kint a fiúk, hogy még mielőtt beindul a nap kicsit labdázzunk egyet. Lesétálok a legközelebbi boltba, és még az eladó is megkérdezi, hogy mi újság velem, mert úgy működünk, mint egy falu, mindenki ismer mindenkit. Esténként a koccintások során is mindig beszélgetünk a pultos hölgyekkel, ugyanolyan örömmel és kíváncsisággal hallgatják a mi történeteinket, mint mi az övékét.

Nem mondom azt, hogy szívesebben lennék itthon egész héten, ugyanis tisztában vagyok vele, hogy ebben a kisvárosban nincs sok esélye érvényesülni a fiatalságnak. Sajnos se munkahely, se szórakozási lehetőség nincs, így egy érdekes öngyilkosság lenne itt maradni. Vannak álmaim, vágyaim, és ezeket szeretném megvalósítani. Ehhez, bármennyire is furcsa nekem, de lépést kell tudnom tartani a budapesti rohanással, a siető emberekkel, a zajjal.

Ahogy említettem, a hétvégém elég sűrű, de amint időm engedi, mindenképp érkezem bejegyzéssel. Addig is legyetek jók,