Sziasztok!:)
Kezdünk az utolsó kanyarba fordulni, ezzel pedig megkezdeni a nyár utolsó napjait. Bevallom, néhanapján átgondoltam, hogy volt-e annyira eredményes a nyaram, mint ahogy én akartam volna, hogy legyen. Végülis lesz majd egy összértékelő bejegyzés, melyben szeretném tudatosítani magamban, hogy mégis mit és hogyan tettem az elmúlt hónapok során.

Elkezdtem kutakodni külföldi blogok után, de annyira eltévedtem ebben a fashion-food témakörökben mozgó blogokban, hogy nem találtam nagyon olyat, amely tipikus életmód blog (amit talán én is próbálok vezetni). Szóval, ha ti tudtok olyan angol nyelvű blogot amit szerettek olvasni, küldjétek el nekem!:)

Mint tudjátok 2017 tavasz óta van barátom, és előtte is volt egy viszonylag hosszúnak mondható kapcsolatom. Nem tudom miért, de kedvet kaptam ilyen párkapcsolat témába illő bejegyzéseket megírni, kicsit rögzíteni magamban a múltat és a jelenlegi világomat, rendszerezni a gondolataimat. Meg talán van olyan olvasóm, aki éppen most őrlődik két vita között a párjval, és csak egy névtelen segítség kell neki.

Mindenesetre most szeretném megosztani veletek a párkapcsolataimból megmaradt rossz tapasztalatokat. Akik olvasták az előző blogomat tudhatják, hogy mégis milyen jellegű volt a kapcsolatom az első barátommal. Igazat megvallva kicsit furcsa, hogy 15 évesen lett az a kapcsolatom, és tartott majdnem egy évig, míg az osztálytársaim a pár hónapos kapcsolatokat élték. Mindegy is, akkor így gondoltam jónak, azt hittem boldog vagyok.

Egy első kapcsolatban az ember sok olyan dolgot elfogad, amit hülyeségnek talál már akkor, de mivel nincs tapasztalat, nem tudja valóban értékelni azt a dolgot, ami történt. Éppen ezért viseltem el én is olyan dolgokat, tetteket, amelyekre már annyit mondanék, hogy köszi, elég volt. Itt nem arra gondolok, hogy kialakult egy kis vita arról, hogy mi legyen a vacsora, vagy hova menjünk el sétálni. Most úgy érzem, hogy az akkori 15 éves fejem túl sok dolgot tapasztalt meg egy kapcsolatban, és olyan dolgokat is megéltem, amit mások talán több év alatt.

A mi gondjaik kicsit összetettek voltak. Nem szeretném megint hosszan ecsetelni mi történt velünk, szeretnék már túllépni ezen, és többnyire sikerül is. Szóval. Az első pár hónapunk csodálatos volt, egy helyes fiú volt mellettem, sokat találkoztunk, megismertük egymás barátait, tehát minden olyan volt, mint más 15 éves lány első „kapcsolata”. Aztán kimutatta a foga fehérjét, elkezdett irányítani, nem tetszett neki, ha nekem más volt a véleményem, márpedig egy kapcsolat az elfogadáson és a tolerancián alapul. Idővel ezek a gondok tovább nőttek, volt hogy erőszakosság is megjelent (részéről), én pedig csak tűrtem a becsmérlő szavakat, a lelki bántalmazást, és az elnyomást, mert azt hittem, hogy ez a normális.

Nem volt viszonyítási alapom, azt hittem minden kapcsolat olyan, mint a miénk. Kívül szép, belül rohadt. Addig húztuk az egész dolgot, amíg erőt nem vettem magamon, és ki nem léptem ebből az ördögi körből. Igazából ijesztő volt nekem a szabadság, hogy senki nem kérdőjelezi meg mit csinálok, hova megyek, kik a barátaim, nem szólt le senki, nem lettem leminősítve, egyszóval egy teljesen új életbe csöppentem, és nem bántam.

Körülbelül egy évig csak voltam, persze kavartam ezzel-azzal, de komolyabb kapcsolat soha nem lett, és én nem is akartam. Mindegy volt nekem, hogy milyen fiút ismertem meg, és mai fejjel már tudom, hogy egy rendkívül kedves és normális srácról volt szó, de akkor azt hittem, hogy minden kapcsolat olyan, mint ami volt, és nekem arra nem volt szükségem.

Végül sok véletlen során megismertem a mostani barátomat, akinél kedvesebb, gondoskodóbb, törődőbb és jószívűbb fiút még nem láttam. Képes volt arra, hogy megváltoztassa a gondolataimat a párkapcsolatról, lényegében újratelepítette a rendszeremet. Az együtt töltött hónapok alatt rájöttem, hogy hol rontottam el, és igazából a saját tudatlanságomból adódóan, basztam ki saját magammal. Igaz, nem tudhattam mi az úgymond „elfogadott párkapcsolat” működési elve, csak abból tudtam táplálkozni, amit átéltem.

Mindezt azért mondtam el, hogy még a legáltalánosabbnak hitt kapcsolatban is előfordulhat az, hogy az egyik fél retteg, elnyomva él, csak nem mer lépni, valami idióta okból kifolyólag. Az is elnyomás, ha a párod megnézi a telefonod, hogy kivel beszélsz, ha elkéri a facebook jelszavad, és még sorolhatnám. A bizalom nem az, hogy tudod a párod social media felületein a jelszót.

Úgy érzem, kell erről beszélni, ugyanis ez egy olyan jelenség, ami mindig lesz, és bárkit érinthet. Saját tapasztalatból mondom, hogy ha problémád van, és nem lehet már 3. alkalom adtán sem megbeszélni a pároddal, hogy téged ez zavar, és változtasson, ott kell hagyni. Felesleges olyan keretek között élni, ami neked nem jó. Egy kapcsolat nem arról szól, hogy te elfogadod a párod által előírt létezési formát, hanem hogy ő elfogadja a te személyiséged, a te véleményedet, és fordítva.

Nem egy olyan lány volt és van körülöttem, akik szenvednek (különböző okokból kifolyólag) a kapcsolatukban, és azért nem lépnek, mert azt hiszik, változni fog a helyzet. Nem fog. Ha nem vagy őszinte, és nem mondod el mi bánt, nem adsz lehetőséget arra a párodnak, hogy változhasson. Ha megadtad a lehetőséget, és elmondtad mi a helyzet, és akkor sem változtat, felesleges újabb és újabb köröket futni. Nem azon kell agyalni, hogy 18 éves létedre mennyire szereted, és azt a bizonyos problémát leszámítva mennyire boldogok vagytok, saját magaddal cseszel ki, ha nem lépsz tovább. És ez nem egy olyan dolog, amit halasztani lehet, ugyanis a te személyiséged, a te önbizalmas és a te életed fogja bánni, ha egy olyan ketrecben élsz, amit (lényegében) nem rombolsz le.