Sziasztok cukibogyók!:)

Ha van néhány szemfüles olvasó, biztosan észrevette már, hogy megújult a blog. Célom a letisztultság volt, bár kimondottan élveztem az előző pálmás-rózsaszínes összeállítást, de annyira megtetszett ez a fekete-fehér-sárga összeállítás, hogy kaptam az alkalmon. Nem igen foglalkoztam azzal, hogy hány óra lesz megírni a kódolást (igazából 2 délután alatt megvoltam), mert annyira kedvet kaptam hozzá, hogy ha fél életembe került volna is, megcsináltam volna. Najó, ez lehet enyhe túlzás.

A blog mellett úgy érzem, hogy kicsit én is megújultam, ha szabad így fogalmazni. Rengeteg ötlet kering a fejemben, és valami belső késztetés hatására nekem ezt meg kellett mutatnom. Ami a következő heteket illeti, rengeteg helyre fogok menni, és rengeteg dolgom lesz, így természetesen előre megírt bejegyzések fogják várni az olvasóimat (remélem ez nem lesz probléma). Megpróbálom minél színesebbé tenni majd a palettát, és olyan bejegyzések is megírásra kerülnek majd, amiket régóta tervezek.

Mindenesetre ma egy kicsit mesélős, véleménykifejtős bejegyzéssel érkezem. Most, hogy már a költözés és továbbtanulás kapujában vagyok, rájöttem, hogy nagyon el tudok kényelmesedni. Képes vagyok megszokni a monotonitást, gondolok itt a gimis napokra, amikor minden egyes napom ritmusa ugyan az volt, amikor mindig ugyanazok az emberek vettek körül, és mindig ugyanazok az emberek fogadtak, amikor hazaérkeztem. Nos, ez teljesen meg fog változni, és (mint már vagy az összes ilyen jellegű bejegyzésemben említettem) félek ettől. És most jutott az eszembe, hogy mennyire szétestek azok a baráti társaságok, amik meghatározók voltak az elmúlt 4 évem alatt.

Mindig is olyan embernek tartottam magam, aki nem riad vissza az ismeretlentől, könnyen ismerkedtem, sok emberrel beszélgettem napi szinten, és túl sok emberre gondoltam azt, hogy barátok vagyunk. Számomra a barát fogalma egyenlő volt azzal, hogy összefutunk, beszélünk, havonta egyszer elmegyünk meginni egy kávét, aztán akkor kicsi lelki és lényegében ennyi volt. Semmi bizalmi jellegű tett nem volt ezekben a mondvacsinált barátságokban, és kezdem úgy érezni, hogy ezek egyedül nekem voltak értékesek.

Példának okáért szeretném röviden kivesézni, hogyan alakult a mi gimis baráti társaságunk sorsa. Tulajdonképpen a mi csapatunk 6 fő alkotta, helyiek, vidékiek, nem számított. Minden nap találkoztunk suli után, sokszor ott aludtunk egymásnál, rengeteg közös bulink volt, a legféltettebb titkainkat osztottuk meg egymással, mindezt közel 4 éven át. Nyilván voltak kisebb-nagyobb kihagyások, amikre most már csak azt tudom mondani, hogy gyermeki hiszti, de mégis, egy nagyon összetartó társaság voltunk.

Aztán jött a ballagás, az év vége, és legbelül mindenki tudta, hogy ezek az utolsó együtt töltött napok. Mégis, senki nem tett semmi maradandót, volt, aki 5 perccel a bankett vacsora után már haza is ment. Amúgy a mi osztályunk soha nem volt egy közösség, épp ezért is érintett olyan rosszul, hogy amit én közösségnek hittem, valójában nem volt az.

Már augusztust írunk, és a 30 fős osztályomból egyedül 2 emberrel beszélek, majdnem napi szinten. Nem érzem az én hibámnak, én mindig kerestem a többiek társaságát, de valamiért ők nem tartottak rám igényt, és ez meglátszott mondjuk azon is, hogy egyetlen egy buliba nem lettem meghívva (mondjuk az eredeti 6 főből mindössze 3 volt, aki bulikat szervezett), pedig mobilis voltam annyira, hogy a munka mellett elutazzak. Ha megkérdeztem mi újság, jött a válasz, és a „ne haragudj, mennem kell”, majd ezzel le is zárult a beszélgetés.

Nem fogok olyan embert keresni, aki nem kíváncsi rám. Én nem függök senkitől, és bármennyire is esett az elején kellemetlenül, hogy így szétestünk, egyedül kevés voltam ahhoz, hogy ez megváltozzon.

Kezdem azt hinni, hogy kellett ez az elszakadás, hogy kiderüljön ki igaz barát, és ki nem. Ilyenkor derül ki, hogy kiben volt értelme megbíznom, és ki volt az, akinek csak azért voltam jó a délutáni kávéra, mert nem volt más.

Lehet erre bármit mondani, tisztában vagyok azzal, hogy óriási hibám, amiért sok dolgot elhiszek, pontosabban el akarok hinni. Nincs szó arról, hogy én szelektálom a barátaimat, de már erre is került sor, de erről egy külön bejegyzésben szeretnék mesélni. Mindössze annyi történt, hogy az is kimutatta a foga fehérjét, akire nem számítottam volna.

Remélem a következőkben már reálisan tudom értékelni emberekkel való viszonyomat - nem attól félek, hogy elárulnak, csak már jó lenne azt hinni, hogy az embernek lehetnek új barátai, és nem csak faképű, érdektelen illetők lennének az életemben.