Sziasztok cukibogyók!:)

Kezdem megkedvelni ezt a minden napra időzítek egy bejegyzést életet, jobb dolgom úgysincs. Már írtam mindenféléről, és most kicsit szeretném szembe állítani a múltat a jelennel. Avagy a 4 évvel ezelőtti blogomat, a mostanival.

Kezdjük talán az elején, az alapokkal. Ugyanaz a tárhely, gportal, ugyanaz a működési elv. 4 évvel ezelőtt is egy óriási változás várt rám, de talán nem akkora mértékű, mint most. Akkor gimnáziumba készültem, és akkor sem ismertem senkit. Mindenesetre akkor jutott idő mindenre, napi bejegyzésre, történetes blogra, kritikákat is írtam. Mondhatni óriási volt akkor az élet, minden második blog a gportalon üzemelt, és nagyon üdítő volt látni, hogy ennyien voltunk, bloggerek.

Akkoriban minden nap írtam ki egy bejegyzést, de unalmasabb volt. Nem akartam én mindenféle élményemről, tapasztalatomról írni, mondjuk 14 évesen nem is volt nagyon. Általában minden nap egy mesélős, lelkizős téma volt, és amikor nem tudtam már mit kierőszakolni magamból, akkor jöttek a még régebbi sztorik. Visszagondolva, leginkább szomorú, depresszív jellegű bejegyzéseim voltak, és erre jött egy kalappal az akkori kapcsolatom. Teljesen megfigyelhető az a hullámvasút, amin én akkor érzelmileg átmentem.

Mégis, úgy veszem észre, érdekelte az embereket az én tök hétköznapi blogom. Átlagban 80-100 olvasóm volt, és ahogy szokták mondani, a csúcson kell abbahagyni. Amikor befejeztem a blogolást, 25000 volt az összlátogatottság, amire sose gondoltam volna. (Emellett persze ennek a blognak a látogatottsága sehol sincs). Jogos lenne a kérdés, hogy miért fejeztem be. Egyrészt, mert megtudták olyan emberek, akiknek nem kellett volna, és mivel túl őszinte voltam a bejegyzések során, olyan dolgok is leírásra kerültek, mint például, hogy kipróbáltam a füves cigit, vagy hogy mekkora buli volt múlt héten. Fenyegetett a dolog, hogy a szüleim megtudják, hogy akikről írtam benne megtudják, ezért abbahagytam.

Olyan fél évvel később, jött egy üzenet, amelyben xy mindenféle nyomorult k*vának elmondott engem yx-nek. Yx pedig jót szórakozott ezen, nekem elborult az agyam, összetörtem, ugyanis mindketten olyanok voltak, akik közel álltak hozzám. Ekkor voltam talán 15 éves. A dolgok ezután nagyon felgyorsultak, óriási viták voltak, majd bedobta az aduászt, elküldi a szüleimnek a blog linkjét. Lényegtelen volt, hogy már fél éve nem került ki új bejegyzés, amit kiírtam, az ott volt. Ekkor letöröltem az egész oldalt, már nem ad ki semmit a böngésző, ha beírom az egykori címet.

Kurvára fájt, hogy így ért véget életem egyik legmeghatározóbb szakasza, de mindennek oka van. Azóta rengeteget változtam, nem vagyok annyira őszinte, mert még mindig bennem van a félsz, hogy valaki rátalál, felismer, és akkor vége az egésznek. Nem szeretném, hogy ismerősöm tudja, hogy én blogot írok, és olvassa. Szeretnék anonim maradni, hogy senki ne tudjon a nevemhez arcot társítani, hogy senki ne tudjon belekötni abba amit mondjuk fél évvel ezelőtt írtam le.

Ma már másképp állok hozzá ehhez az egész blog témához. Sokkal nyitottabb lettem, ez a bejegyzéseken is látszik. Nem csak depresszív-gondolkodós-mesélős bejegyzéseket teszek közzé, hanem velem kapcsolatos, de mégis, sokkal szórakoztatóbb és élvezhetőbb tartalom is felkerül. Gondolok itt a sorozatokra, a könyvajánlóra, tapasztalatok és tanácsok dolgokkal kapcsolatban, később pedig filmajánló, és hasonlók.

Úgy érzem, hogy ez a nyitottság nagyon jót fog tenni a blognak, és nekem is. Szeretném, ha vége lenne ennek a „totál személyes” blogos életemnek, végleg. Igaz, eddig sem blogoltam, de akárhányszor arra gondoltam, milyen jó lenne kiírni magamból a dolgokat, mindig eszembe jutott, mekkora volt a pofára esés, és ez eltántorított attól, hogy akár egy könyvajánlót összehozzak.

Remélem ezzel senkit nem riasztottam el, és ugyanúgy fontos és értékelhető lesz az, amit feltöltök.