Sziasztok!

Látom vagytok néhányan minden nap, de nagyon remélem, hogy nem a legutóbbi poszt hozta meg az érdeklődést mert akkor országszinten van problémánk. :D Most jöttem egy újabb fejtegetős bejegyzéssel mert történtek dolgok, és jól esne kicsit megosztani.

Lényeg a lényeg, hogy közel már (több, mint) fél éve nem találkoztam az exemmel és bár a fizikai jelenlét megszűnt, lelkileg még mindig nem vagyok rendben. Bár úgy érzem, hogy sikerült valami fejlődést elérni az elmúlt hónapok során, mégis van egy kurva nagy akadály előttem, saját magam. Ebben a bejegyzésben ezt fogom kicsit kibontani, hátha valakinek szüksége van egy kis löketre.

PLUSZ: van egy chatbox, ha már ennyien vagytok erre, beszélgessünk kicsit.

A kapcsolatom már a kapcsolat alatt sem volt oké. Az utolsó másfél évben (a 2.5 évből) jártam terápiára, csak és kizárólag a toxikus kapcsolatom miatt. Sajnos a kapcsolat során megtapasztalt dolgok hatással voltak a magánéletem más területeire is, barátságokra, család, suli és munkahely is érintett volt. Egyszerűen nem éreztem magamban motivációt semmire, elvégre bármit is teszek, úgyse jó. Sokszor temetkeztem a munkába, maradtam bent tovább (0 extra pénzért) csak hogy ne otthon kelljen lennem, mert hazamenni egyenlő volt vagy az egyedüléttel (=magány), vagy pedig a drámával. 

Január óta beszélgetek egy sráccal és április végén végre volt lehetőségünk találkozni. Mikor rájöttem, hogy már 4 hónapja beszélünk kicsit meglepődtem, hogy milyen gyorsan telik az idő. Általában hamar megunom az embereket, főleg a srácokat, valamiért mindig feltűnik valami amitől rámjön az ick és hát na, tudod ki akar még egyszer találkozni bizonyos esetekkel. Nem mondom azt, hogy minden srác gáz, nyilván nem, általánosítani meg sosem reális, de hánynom kell a mostani dating culture-tól. Ezt később.

Szóval végre találkoztunk és egy hetet töltöttünk együtt. Marha jó volt. Sokmindent megbeszéltünk, kirándultunk, jókat ettünk és sokat beszéltünk mindenféléről. Számomra ez nagyon fontos volt, ugyanis én szeretek beszélni és szeretem ha a hozzám közel levőknek van véleménye és ezt meg is tudjuk diskurálni. Szóval nagyon jól éreztem magam, igazi úriemberről van szó, kedves, figyelmes, gondoskodó, törődő, fizetett mindenért és elképesztően cuki. Többször volt olyan, hogy séta közben meglátott valamit és a "ez tök cukin nézne ki rajtad, nézzük meg", és ha tetszett nekem is, akkor megvette. 

A probléma ott kezdődik, hogy nekem jelenleg az egészséges dolog megítélsem nem létezik. Hozzászoktam ahhoz a dinamikához, hogy ha most jó, akkor nagyon hamar lesz valami dráma. Várom, hogy mi az a bullshit ami kiderül tőle. Házas? Elvált és gyereke van? Valami függősége van? Van amúgy csaja, de jött egy hétre hozzám? Csak booty call volt az egész? Bármi?? Az agyam NEM TUDJA feldolgozni azt, hogy valami lehet csak simply jó. És ennek az oka az a trauma, amit a kapcsolatom utolsó másfél évében éltem át, a véget nem érő manipuláció, erőszak, játszadozás. 

Úgy váltunk el, hogy augusztusban ismét találkozunk - itt inkább én vagyok az, akinek ki kéne találni mi is lesz az életével, ugyanis jelenleg nem tudom, hogy két hónap múlva hol leszek, mit fogok csinálni. Sok kitalálnivaló vár rám, és ez figyelmet igényel részemről, szóval rajtam múlik mikor lesz kövi tali. 

Egy részem úgy van vele, hogy hosszú hónapok után végre megkaptam az utolsó lökést, láthattam milyen lenni egy olyan sráccal aki figyelmes és őszinte érzései vannak, és most van 3-4 hónapom teljesen összeszedni magam. Az én agyam valamiért úgy működik, hogy ha van egy határidő, akkor sokkal produktívabb vagyok, és kicsit azt érzem, hogy itt van ez a faszi, rám vár, akar, csak nekem kell kivinni a mentális szemetet. De ez nehezebb, mint gondoltam.

A gondolkodásom elképesztően torz. Semmi okot nem adott ez a srác arra, hogy kételkedjek benne, vagy ne higgyek annak amit mond, mégis, a múlt tapasztalatai alapján várom, hogy mikor jön a pofon. Mikor derül ki az a szar, amit eddig rejtegetett? Mikor derül ki az igazság? Kicsit úgy érzem, hogy én ezt a fajta szeretetet és törődést nem érdemlem meg, mert elszoktam tőle. Elszoktam attól, hogy a dolgok csak vannak jól, és minden jól alakul. Én ahhoz szoktam hozzá, hogy tojáshéjon kell sétálni és oda kell figyelnem mit mondok, különben gond lesz.

Másik probléma az, hogy nem tudok megnyílni. Számomra megnyílni, mesélni magamról és a családomról vagy a hobbijaimról olyan, hogy tudom, ezzel a másik fél meg fog bántani. Ellenem lesz használva minden, amit mondok. Adott Ő erre okot, hogy ezt higgyem? Nem. Ez csak és kizárólag csak az én fejemben létező szenárió. 

Nem tudom hol kezdjem a továbblépést. Néztem rengeteg videót, olvastam könyveket, hagytam ennek időt, de most kicsit úgy érzem, hogy sose fogok ebből véglegesen kilépni. Kicsit igazságtalannak tartom, hogy a jószívű emberekkel történik ez, mert bár hibáztam én is, rettentően szerettem és úgy érzem minden energia, érzelem ment a kukába. Ezért kicsit azt is érzem, hogy nem akarok mégegyszer elhinni valamit, reménykedni valamiben, és pofára esni. Túlságosan elfáradtam ehhez lelkileg.

Kicsit semlegesnek érzem magam. Nem érdekelnek a srácok, nem érdekel ha valaki szeretne megismerni. Valamiért ez a srác kivétel volt, élveztem minden egyes beszélgetést és élőben még jobb volt a dinamika, szeretnék is vele lenni, de igazából saját magamnak szabok gátat azzal, hogy akadályozom magam. 

Nem reális gondolatok vannak a fejemben, és nem tudom hogyan takarítsam ki. Egyik barátnőm mondta, hogy "if you want things to be different, you have make difference", és ez nagyon igaz, de nem tudom hogyan is álljak neki. Egy hét telt el mióta elköszöntünk a reptéren, és azóta csak kavarognak a gondolatok a fejemben. 

Azon kívül, hogy ismét pofára esek és csalódni fogok a másik félelmem, hogy meg fogom őt bántani. Hogy nem tudok őszinte lenni vele, nem tudok megnyílni, nem tudok úgy hozzá állni ehhez, ahogy ő, és megbántom őt akaratom ellenére. Bármennyire is szeretnék, számomra nehéz magamról beszélni, leginkább dolgokról amit szeretek. Elképesztő people pleaser vagyok, és bármit megtennék azokért akiket szeretek, de amikor azt mondta, hogy "nem is tudja mit szeretek mert csak annyit mondok, hogy oda megyünk ahova ő szeretne" az kurva szarul esett. A nap végén mégis csak hurt people will hurt people. 

Megpróbálom valahogy dokumentálni ezt a folyamatot, ugyanis rengeteg minden fog történni és nekem is jól esik kiírni magamból ezeket a dolgokat. Bár néha azt kívánom bárcsak valahogy ki lehetne szipolyozni belőlem ezeket az emlékeket amiket átéltem, és akkor nem kéne ezt a csatát megvívni, de ha így lett megírva, akkor így kell lennie. 

Köszönöm, hogy vagytok, millió puszi.