Sziasztok. :)

Úgy döntöttem tovább folytatom a toxic relationship saga-t, ugyanis még vagy ezernyi dolog van amit el tudnék mondani ezzel kapcsolatban. Ha már unod... bocs! De van akinek lehet szüksége van más véleményére, más tapasztalatára. 

Úgy érzem egy ideje, hogy bár tettem lépéseket afelé, hogy jobb ember legyek, tanuljak a hibáimból, fejlődjek, de mégis vannak olyan utóhatások, amikkel egyszerűen még nem sikerült megbirkóznom. Ezeket szeretném most megosztani és kicsit kibeszélni veletek.

Mondtam, hogy találkoztam valakivel, akiről egészen úgy kb múlt hétig teljesen jól gondolkoztam és jól álltam az egész szituációhoz. Viszont az elmúlt napokban nagyon rámjött egy-két érzés, amiktől nem tudtam szabadulni.

Stressz. Nemsokára vége a sulinak, és nem tudom még, hogy hol fogok dolgozni, hol fogok élni, stb. Vannak folyamatban lehetőségek, de még semmi sem 100%. Az idő viszont egyre jobban szorít, és úgy érzem kezdek kicsúszni az időből. Én alapvetően az az ember vagyok, aki tervez, aki sokat ötletel azon, hogy mit fog csinálni egy-két-hat hónap múlva, és most erre nincs lehetőségem. Kicsit úgy érzem magam, mintha teljesen ki lennék szolgáltatva másoknak, és semmi kontrolom nem lenne a dolgok felett. Ez természetesen rávetült arra, hogy felette sincs kontrollom, nem tudom, hogy amit mond-ír azok komoly szándékkal vannak-e megtéve. Úgyhogy, emiatt kicsit behúztam a féket a sráccal való beszélgetésemet illetően. 

Félelem a csalódástól. Annyi sok szar történt az előző kapcsolatomban, hogy szeretném teljesen elejét venni mindenféle csalódásnak és pofára esésnek. Az én fejemben az, ha hagyom magam teljesen elhinni azt ami mond, akkor belépek egy ilyen "tündér világba", tiszta delulu, megnyílok, közel engedem magamhoz, és majd jól pofára esek amikor két hét múlva megunja az egészet és abbahagyjuk a beszélgetést. És akkor megint mi lenne? Jó szarul érezném magam. Szóval, ebből adódóan is, behúztam a féket a beszélgetést illetően. 

Úgyse jönne össze érzés. Nem egy országban vagyunk, ki tudja mikor tudnánk úgy lenni, hogy akár pár naponta tudjunk találkozni? Bármennyire is szeretném, hogy ebben a végkifejlettben hinni tudjak, nem megy. Részemről tudom, hogy én képes lennék így élni a mindennapjaim, és készülni arra, hogy ő vár rám, és együtt leszünk, és minden rendben lesz, de az ő részéről? Jó, néha-néha mond ezt-azt, de tök inconsistent-nek érzem az egészet, mármint... Nekem ennél SOKKAL TÖBB reassurance-ra van szükségem, de ezt így nem mondhatom neki.

MIÉRT? Mert csak. Kurvára tartok attól, hogy ha elmondanám neki, hogy volt egy nagyon rossz tapasztalatom, és emiatt számomra nehéz megnyílni mások felé, mesélni magamról, plusz emiatt needy vagyok olyan dolgokra, amikre egy "egészségesen gondolkozó" embernek nincs szüksége, pl túlzott bizonygatása annak, hogy "igen, szeretném ezt veled". Nem akarom, hogy azt higgye, hogy tojáshéjon kell sétálnia mellettem, figyelnie kell minden szavát, nehogy megbántson - ezt a szánalmas érzést nem akarom. Én majd odafigyelek magamra, nem kell, hogy szánalomból legyen velem. Vagy akár, hogy azt mondja "ez nekem túl sok munka", és akkor kioffol, mert őszintén, én sem akarnék a saját hülyeségemmel foglalkozni. 

Egy részem szeretné azt, hogy tudjak hinni ebben az egészben, hogy biztos lehessek ebben, hogy merjek hinni és bízni. De nagyobb részem csak azt mondja magamnak, hogy "ebből úgyse lesz semmi". Nem mi lennénk az első pár a világon, akik egy találkozó után úgy megkedvelték egymást, hogy megvalósították a lehetetlent, de annyi kétség van bennem, hogy szinte nem tudok olyan dolgot mondani, ami bizonyossággal tudna engem eltölteni. 

Végülis, szóban és legfontosabbként személyesen okot nem adott arra, hogy én bízzak a szavában. Mégis, az utóbbi 1-2 hét olyan változásokat hozott a gondolkodásomban, hogy szeretném magam minél biztonságosabb helyen tudni - és ebbe sajnos nem fér bele az, hogy egy "might life"-ot kergetek, egy álomban hiszek, egy olyan kapcsolatban hiszek amit szétválaszt a távolság. 

Annyiszor szembejönnek velem azok a tiktok videók, ahol mindenféle taktikáról van szó, vagy az a híres "Why men love bitches?" könyv. Legyél ilyen, legyél olyan, reagálj így, reagálj úgy... Fogok még írni majd ezekről a taktikákról amiktől rosszul vagyok teljesen. Viszont, én egy őszinte ember vagyok. Én nem csinálok olyat, hogy ha valaki x óráig nem ír, akkor én xy óráig nem írok vissza, ha elérhető vagyok és tudok, akkor válaszolok. Én elmondom őszintén, hogy mi bánt, mi tetszik, mit várok el, és nem akarok semmilyen játszmába bele keveredni. Vagy manapság az őszinteség egy kapcsolatban már nem kifizetődő?

Hányingerem van és hanyatt baszom magam attól, hogy vannak emberek akik tényleg annyira nem képesek tisztelni a másikat, hogy legalább őszintén mondanák el, mi is játszódik le bennük (jó mondjuk, nem mintha én jó lennék abban, hogy felhozzam ezeket a dolgokat, mert olyan mixelt attachment problmáim vannak mint a huzat, és inkább kerülök egy témát ami konfliktushoz vezethet, minthogy én miattam történjen valami rossz kimenetel. Mondjuk, ha egy beszédtéma az oka a rossz kimenetelnek, akkor annyit is ért az egész). Sokkal jobb lenne mindenkinek, ha meg tudnánk beszélni a dolgokat, mert jelenleg én ott tartok, hogy random scenáriók vannak a fejemben, és lehet egyik sem felel meg a valóságnak. Miért ilyen kurva nehéz őszintén kommunikálni?

Hát de mit van mit nincs tenni, nem tudom, hogy ezekkel a gondolatokkal magam alatt vágom-e a fát, vagy reálisan látom a dolgokat. Annyi minden van a fejemben egy nap alatt, hogy már nem tudom, mi valós és mi nem, miben hihetek és miben nem. Amit tenni tudok, hogy megpróbálom ezt felhozni és megbeszélni a lehető legdiplomatikusabb és legnormálisabb módon. Aztán majd lesz ami lesz.

Addig is, nektek millió puszi