Annak, hogy az elmúlt héten miért nem történt semmi új, rendkívül egyszerű az oka: nem vittem magammal a laptop töltőm, és bár a kicsike elég jó és strapabíró, az akksija közel 2 óra használat után megadja magát. Amit pedig nem azzal töltöttem, hogy bejegyzést írjak. :D De most végre itt vagyok, és igaz rengeteg mindenről szeretnék mesélni, de mivel annyira ég és föld témák, hogy nem is nagyon tudnám összehozni egy bejegyzésbe. Szóval majd idővel megírom az összes dolgot, amit ki szeretnék magamból adni.

Kezdjük talán azzal, amit a legelőbb ígértem meg, hogy megírom. Bár a bécsi hétvégéről már írtam, egy kevés előtörténetet azért szánok erre a bejegyzésre is. Barátommal sajnos nem tudtunk együtt lenni február 14-én, ám azon a hétvégén utaztunk Bécsbe, az ő rokonaihoz, leginkább azért, mert hivatalosak voltunk a twentyone pilots koncertjére, másrészről egy csodás bécsi valentin-hétvégét töltöttünk együtt.

Szóval, aki nem tudja, bár szerintem napjaink egyik legmeghatározóbb együtteséről van szó: a twentyone pilots egy két rendkívül tehetséges fiatal srácból álló banda, név szerint Tyler és Josh hozza létre azt a kétségtelenül csodálatos világot, amit a számokon (és éveken) keresztül hallhattunk. Az én személyes érdeklődésem 2014 fele kezdődött, bár azt nem tudom, hogy melyik számuk volt az, ami először a fülembe mászott. Azóta szó szerint faltam az összes számot, a legelső albumot is ugyanúgy hallgatom, mint a legújabbat. A Blurryface era alatt beszereztem egy albumot és egy pólót is, jószokásom pedig a Trench megjelenése után is folytattam.

Az új albumhoz jár egy turné is, melyet tavaly július fele hirdettek meg, pontosabban én akkor kaptam e-mailt, hogy hahó, turné! Nagyon lelkes voltam, és úgy voltam vele, hogy ha a világ végére is kell mennem, én ott leszek. Sajnos Budapestre nem volt meghirdetett időpont, így esett a választásom Bécsre. Másnap meg is vettem a két jegyet, és egy hét múlva már a kezemben tartottam a kicsikéket.

A koncert február 17-én volt, kapunyitás fél 7-kor, de én már akkor izgatott voltam, mikor kikeltem az ágyból. Délután négykor már koncert outfitben érkeztünk barátommal a Stadthalle elé, ahol már akkor brutál nagy volt a sor, de könyörgöm, meg tudom érteni. :D Szerencsére nagyon jó helyünk volt, összefutottunk néhány magyar csajjal és elbeszélgettük az időt. A bejutás nagyon szervezett volt, talán 10 perc telt el és már futottunk is megvenni a pólót majd be a küzdőtérre. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag sikerült bemennünk a VIP részbe (a színpad előtti kisebb rész, melyet kordonokkal zártak le, és mi elneveztük VIP-nek), szóval talán a 7.-8. sorból élvezhettem életem talán egyik legnagyobb koncertjét.

Persze volt egy előzenekar, a The Regrettes, amiről bár eddig soha nem hallottam, és bár nem is lettem elsőszámú rajongó, az énekes csajszi óriási bulit csinált az arénában, de érezhető volt, hogy az emberek „nem erre a koncertre jöttek”. Ez a kinevezetten rockos vonal nem igazán fért bele az emberek hangulatába, legalábbis egy top koncert előtt nem. Aztán a kezdés után egy órával Josh megjelent a színpadon kezében egy lángoló fáklyával.

Feleslegesnek tartom leírni a setlistet, aki szeretné könnyedén meg tudja találni. Lényeg a lényeg, a srácok egy közel 2 órás koncertet nyomtak le, több, mint 20 számmal, és lelkesen szemezgettek az összes megjelent albumokról (nyilván a hangsúly a Trench számain volt). Legelső számuk a Jumpsuit volt, amin már megmutatták, hogy milyen király látványvilágot tudnak teremteni, a színpadon volt egy lángoló autó. Amúgy, a látvány tényleg fenomenális volt, a fényjáték, a kivetítőkön minden számhoz külön effektes felvételek, közönségfelvételek, Tyler rejtélyes eltűnése és megjelenése a lelátón, a „külön színpad” ahol egy zongora és dob segítségével eljátszották az este legdepresszív számait. Óriási élmény volt, és őszintén nem sajnálom azt a közel 70000 forintot amit az egész kiruccra rászántam. Igazából bármennyi pénzt áldoztam volna erre az élményre, hiszen a pénz nem boldogít, csak az, amire el tudod költeni.

A koncert után óriási motivációt éreztem magamban. Motivációt arra, hogy én is valami marandandót alkossak. Teljesen magával ragadott az élmény, a hangulat, hogy az egész aréna együtt énekelt, ugrált, táncolt, és a pillanat, amikor az egész teret beragyogták a sárga fények, nehéz szavakba önteni. Olyan lélekemelő volt. Még mindig örömmel gondolok vissza arra a közel két órára, ami talán életem legmeghatározóbb két órája volt. Az a tűz, amit a szívemben éreztem még soha nem kapott lángra, és azóta teljesen más szemmel nézem a világot.

Akik régóta, tényleg régóta olvasnak tudják, hogy voltak igen nehéz időszakaim. Volt már idegösszeomlásom, dühkitörésem, lettem már diagnosztizálva leukémiával (szerencsére tévesen, de hát magyar orvostudomány), volt már depressziós korszakom, éreztem magam egyedül, elhanyagoltnak, pótolhatónak – mindezt talán 15 éves koromban, mindezt egy olyan nő miatt, akivel nem értem miért kellett találkoznom, és miért kellett neki tönkre tennie az életem. Ekkor találtam rá erre a csoda zenekarra, amiben Tyler úgy fogalmazta meg a dalszövegeket, hogy magamra ismertem. Talán az az igazán jó zene varázsa, ha magamhoz tudod valahogy kötni a dalszöveget. Nekem sikerült. És köszönöm nekik, hogy ők legalább ott voltak nekem, akkor.

A koncerten kicsit úgy éreztem, mintha mindannyian egy cél érdekében lennénk ott, és nem volt bennem az a szokásos koncertes érzés, hogy „furakodjak előre, mert ez belekönyököl az oldalamba, az folyamatosan a lábamon ugrál”. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, mintha mindenki olyan lett volna, mint én. Összehozott minket a zene.

Mindig is nagy vágyam volt, hogy találjak egy olyan zenét, zenekart, amely bármelyik hangulatomra tud tartogatni egy csodás számot. Én a zene terápiával gyógyulok. És megtaláltam. Bátran ajánlom nektek a twentyone pilots bármelyik albumát, bármelyik számát, biztos vagyok benne, hogy találtok olyat, ami az aktuális hangulatotokat írja le.