Sikerült úgy felvenni az óráimat, hogy rengeteg szabadidőm van (még), úgyhogy kicsit megváltoztattam a blog kinézetét, ötleteltem, és még itthon is tettem ezt-azt. Tulajdonképpen nagyon motiváltnak érzem magam, és nagyon jól haladok abban, hogy lépésről lépésre érjem el a céljaimat.

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem érzem magam rosszul, amikor én Budapesten vagyok, barátom meg olyan 150 km-el arrébb. Rájöttem, hogy igazából nincs miért rosszul éreznem magam, szeretem, ő is szeret, bízom benne és ő is bennem. Gondoltam arra, hogy megírom szerintem mi az, amitől működik egy kapcsolat, de az élet úgy hozta, hogy a mitől nem működik egy kapcsolat lesz megírva.

Sajnos a környezetemben is van egy olyan páros, akiket nem is tudom mi tart össze. Pontosabban barátom testvére és neki a barátnője. Olyan szinten más világban élnek, más a felfogásuk (de ezt a példák alapján úgyis látni fogjátok), hogy számomra érthetetlen, miért vannak még együtt. Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy az első kapcsolatomból kiindulva nagyon harcias és makacs leszek, ha egy olyan atrocitás ér, amire nem vagyok felkészülve, és ezzel megbántanak, vagy kellemetlen helyzetbe kerülök. Nem fogom engedni, hogy még egyszer olyan szinten legyen sárba tiporva, mint egykor, és ezért foggal-körömmel is harcolok (ha kell saját magam ellen).

Az elején nem ítéltem el a kapcsolatukat, sőt, örültem is, hogy végre egymásra találtak. Viszont ahogy teltek a hónapok, ez a kapcsolat kimutatta a foga fehérjét, és elég gáz dolog az, amit eddig elrejtett.

Kezdem azzal, hogy ők is „távkapcsolatban élnek” (heti 4 éjszakát töltenek külön), és mi is. Ők szinte kétnaponta összevesznek valamin, mi minden este beszélünk telefonon kivel mi történt. Sokat gondolkoztam azon, mi lehet a fő különbség, aztán rájöttem. 0 bizalom. Részükről. És ez a hónapok alapján teljes bizonyosságot nyert. Megtiltották egymásnak, hogy egyedül menjenek el bulizni. Ergo külön vannak, nincs buli, nincs ivászat a haverokkal, nincs szórakozás. Hogy miért? Mert a másik nem tud ott lenni. Könyörgöm. Semmi jogom nekem azt mondani a barátomnak, hogy „hé, figyelj, ne menj már el kedden ebbe a buliba. Azért mert én nem megyek. Az más kérdés, hogy 150 km van köztünk.” Nevetséges. És ők ebben élnek. Hiszti van abból, ha a másik kimegy inni egy sört a szobatársával/munkatársával, és abból is, ha nem beszélnek délután egy órán át telefonon. Falba verném a fejem, ha egy ilyen korlátozó emberhez kéne alkalmazkodnom. Képtelen lennék rá.

Ha mégis elmennek együtt szórakozni, akkor megint hiszti van. Mert y éhes, x fáradt, y nem érzi jól magát, x menstruál, mindegy, egyiknek nincs jó kedve, haza kell menni. Nem számít, hogy talán abban a hónapban akkor találkozott először a barátaival, vagy akkor tud kikapcsolódni, ha hiszti van, akkor hiszti van.

Sajnos azt vettem észre, hogy barátom testvére átvette a barátnőjétől a főnökösködő, másokat cseszegető felfogást, és a barátom ugráltatja olyan szaros dolgokért, hogy vigyen neki cigit. Úgy, hogy mi úton vagyunk, sietünk, késésben vagyunk, azt se tudjuk melyik házszám, de neki vegyünk cigit. Mert egyszerűbb mást megkérni, mint lesétálni az utca végén lévő dohiba. Mindegy, ez már tényleg részletkérdés.

Nem akarom tudni, hogy mit gondolhatnak magukról. Számomra annyira egy lehetetlen felfogásokon alapul a kapcsolatuk, hogy már nem is vágyom arra, hogy tudjam mi a helyzet velük. Ha csapatosan megyünk valahova, két dolog történhet: 1. összevesznek, 2. úgy nyalják egymást, hogy azt sem tudják hol vannak. Ezért teljesen felesleges megszervezni egy bulit, vagy megvenni a jegyet, főleg, ha 10 órakor haza is mennek, mert valami „baj” van.

Legújabb esemény, hogy bulit szerveztek, de mindenki mást kérnek meg arra, hogy intézze el a dolgokat. És nem szívességből, szinte az ember képébe másznak és mondják, hogy te elhozod a hangfalat, te hozol sütit, te ezt, te azt. Nagyon szánalmas.

A mi kapcsolatunknak is nem egyszer tettek keresztbe, miattuk csúsztunk le egy olyan útról, amit már tavaly meg akartunk szervezni. Vártunk rájuk, hazudoztak össze vissza, aztán végül nem tudtunk elmenni. Hogy ennek mi értelme volt? Nem tudom. Mindenesetre nálam elvágták magukat, és hozzám lehet jönni sírva, hogy szakítottak, mert a héten már a 3. semmitérő vitájuk volt. Mert a heti 3 náluk az átlag.

Úgyhogy ja, kezdem látni a különbséget ég és föld között. És úgy gondolom, mi maradtunk a földön, a realitás mezején, ahol észszerű döntéseket hozunk, és nem a másik kárára akarunk valamit megszervezni. Egy kapcsolat arról szól, hogy teret adunk a másiknak, nem pedig arról, hogy szabályozzuk és pórázt kötünk rá. Egyszer mondaná azt a barátom, hogy én azért ne menjek el valahova, akár egy délutáni borozásra a budapesti ismerőseimmel, mert neki most fáj a feje (mert már erre is volt példa), szerintem elbeszélgetnék vele. Éltem már leszabályozva, és nem nyerte el a tetszésem a dolog. Lehet a csillagjegyem miatt, de nagyon makacs tudok lenni, ha a saját érdekeimről, vagy olyan emberek érdekeiről van szó, akik fontosak nekem.

Mindenesetre az ő kapcsolatuk (ha nem változnak) másra nem jó, csak elrettentő példának. Olyan embereket látok, akik a másik által szorított pórázzal a nyakukon élnek, akik nem képesek arra, hogy őszintén jól érezzék magukat, mert úgyis történni fog valami, akik leragadnak a heti 3 vitában, minthogy egyszer őszintén beszéljenek egymással. Nem az én feladatom, hogy észhez térítsem őket, nem vagyok én lelkipásztor, hogy megmondjam kinek mit kellene csinálnia. Úgy érzem a mi kapcsolatunk így tökéletes, jól működik, normális keretek között, bizalmi alapon, és az övék ennek a szöges ellentéte.

Ez nem egy kibeszélés akart lenni, nem is annak szántam. Oly régóta fúrta az oldalam ez az érzés, hogy valakinek el kell mondanom mit is gondolok, de nem tudom kinek, nem akarok senkit sem megbántani vagy neadjisten leminősíteni. Remélem nem ismert magára senki sem, miközben ezt a bejegyzést olvasta.